Biztos ismeri mindenki a sztorit, amikor a beveretlen patkószeg miatt veszett a ló, … a futár, … a csata, … az ország. De mi köze ennek a lazításhoz?

Néhány éve grúbert állítottunk be az ország egy zordabb részén. Nem különösebben volt vidám dolog, a folyamatosan mozogtak a biztosítórugók, ahogy durván ütötte valami a kapákat a talajban. Abban a szezonban máshol is dolgoztunk betonkemény táblában, de nem csinált ilyet a gép. Megnézve a dolgot, a helyesen tarlóhántott területen a felszín alatt hatalmas fél méteres, masszív hantok voltak. Finoman beágyazva egy lazább rétegbe, így ahogy a kultivátor szerszámai nekimentek, széthasadás helyett gördülni kezdtek, felütve a gépet.

Kis kérdezősködés után kiderült, hogy ezek nem frissen keletkeztek, majd egy éve volt a terület mély művelve, így ezek az előző tenyészidő alatt is a növények alatt voltak. Azt kell, hogy mondjam, maradtak is, mert ilyen száraz állapotban faragtuk, de el nem tüntettük őket.

A következtetésünk, hogy ezek az előző lazításkor keletkeztek a nem megfelelő lazító választás miatt. És mint a beveretlen patkószeg, a rosszul sikerült lazítás rányomta a bélyegét a későbbi időszakra.

A probléma az oly népszerű előrenyúló késes lazító, amelyet vésőekének is hívnak. Az ívelt gerincű vagy előrenyúló késes lazítók előnye, hogy kisebb a vontatási ellenállásuk, mivel a hegy által megrepesztett hantok finoman fel tudnak gördülni a szerszámon. Az így kigörgetett hantok kötött száraz talajon sajnos tartós vendégek, utólag nagyon nehéz őket eltüntetni.

A megoldás, hogy nem kell nagy rögöket gyártani, akkor nem kell őket szétverni. Nyilván pálya széléről könnyű focizni, de van egy logikus gyakorlata ennek. Egyrészt a rögméret mindig a művelési mélységgel arányos. Ha két menetben érjük el a kívánt mélységet, jó eséllyel fele akkora rögökkel kell dolgoznunk. Időben nyilván több, valamint a traktor önvontatását is kétszer fizetjük, de ha a későbbi elmunkálást megspóroljuk, akkor már nem is néz ki olyan rosszul, ugye?

Másrészt talajhoz megfelelő lazítót kell használni. Egy egyenes késű lazítót nehezebb húzni pár százalékkal, mivel a fej által meghasított rögöket az egyenes gerinc vágóélként találja el, tovább aprózva azokat. Nem görgetjük ki a rögöket, egyenletes a felszín, így már a tüskés lezáró helyett inkább egy ékgyűrűs henger célszerűbb.

Jó, de mindenki ezt használja. Csak nem tévedhet mindenki. Egyrészt könnyebb talajokon ez nem akkora probléma, másrészt a kulcs a technológiában keresendő. Ezek a szerszámok Olaszországból terjedtek el, vagyis onnan licenszeli mindenki, ezért egyformák.

A technológiai csavar, hogy ott kisebb területeken dolgoznak, jellemzőan sok hajtott szerszámmal. Addig morzsolgatják, amíg jó lesz. A magyar gazdaságok szerkezete azonban nem engedi meg ezt a technológiát.

Ha átnézünk a tengerentúlra, ott inkább jellemző az egyenes gerincű lazítók alkalmazása. A több ezer hektáros gazdaságokban a hatékonyság épp olyan fontos, mint hazánkban.

Sőt, még egy szintet emelnek az ottani gazdák a rövidtávú logika ellen. Az in-line elrendezésről megint csak tudjuk, hogy nagyobb az ellenállása. Viszont megfelelő talajállapot esetén a kések egyszerre támadják meg a talajt, egyszerre emelik és a két gerinc közt áthaladva megroppantják, így még kevesebb esélye an a nagy rögöknek a maradásra. Fontos a megfelelő talajállapot hangsúlyozása, nedvesebb talajon ez tud problémákat okozni.

Ezeket a tapasztalatokat összegyúrva született meg a Busa Bt térállítású lazítója, mely az Év Magyar Mezőgépe díj díjazottja lett. Az egyenesgerincű lazító több apró fejlesztése mellett olyan szerszámmegfogást kapott, mely átszerelhetővé teszi a lazítókések elrendezését. Így a gép használható kétsoros, mélységben tagolt lazítóként, vagy száraz időben átszerelhető egysoros (in-line) elrendezésre. Ha pedig valamilyen mulcshagyó, vagy minimál művelésű technológiát választanánk, a gerincek elé szerelhető vágótárcsák a szár maradványokat szétvágva megakadályozzák a lazító eldugulását.